Rédei Ferenc: Kétszázötvenedre kettő-nyolc

A kiállításról

Rédei Ferenc Balogh Rudolf-díjas, Aranytollas, Pulitzer-életmű díjas, Fotóriporteri Életműdíjas fotóriporter, 50 esztendőnyi napilapos rohanás után, tőle egészen idegen lépésre szánta el magát. Könyvet állított össze saját képeiből, és az Abigail Galéria falain is megmutat néhányat a félévszázad terméséből. Egy fotóstól persze ez nem lenne meglepő, de az őt ismerők tudják, Rédei világ életében inkább kollegái képválogatásakor jeleskedett, saját fotográfiai teljesítményét hajlamos volt alábecsülni, és hagyni, süllyedjen a felejtés homályába. Nem publikált „saját jogon”, nem rendezett kiállításokat, nem pályázott. Szolgálta a LAPOT, és ezt várta el az általa vezetett CSAPATTÓL, amelyhez tartozók mindig számíthattak rá, igaz ez fordítva is mindig igaz volt. Híres volt mind a népszavás, mind a népszabadságos Rédei-műhely, pezsgő alkotómunka folyt, a fiúk, ma már mind, e hazán kívül is elismert, alkotók, akik máig dédelgetik az összetartozás érzését, amit Rédei oltott beléjük.  Briliáns szervező, tehetségek kinevelője, ezt sokszor elmondták róla, meg azt is, hogy minden helyzetben, függetlenül a pályálya alatt gyökeres fordulatokat vett politikai rendszertől, képes volt kitapogatni a gyakran láthatatlan falak adta mozgástér nagyságát és jellegét, szuverén maradt. Ugyanakkor képeiről nem sokat beszéltek, talán ő akarta így. Nem ért rá foglalkozni velük. Azután ennek is eljött az ideje és elkezdett válogatni közöttük, de ahogy a képek is spontánul születtek, az élet kiszámíthatatlan villanásait rögzítették, a válogatásnál sem működött a tematika. Az ötven év alatt megörökített fontos pillanatok, Kádár magánya, a főtitkár otthona, határnyitás, születés,  szívátültetés, babaúszás, baleseti sebészet, művészportrék, sportképek tucatjai, vagy Habsburg Ottó az ügyészségen, – nehezen gyúrhatók össze egy történetbe. A kollekció, amelyben sok olyan kép is helyet kapott, amely ezidáig nem került a nyilvánosság elé, végül szubjektív lett, talán fegyelmezetlennek is mondható, de néhány rövid magyarázat segít az eligazodásban. A sorrendet, a fotók párosítását a szerző hozzájuk kapcsolódó emlékei, érzelmei irányították, abban a reményben, hogy a külső szemlélők is megtalálják bennük a nem várt helyzetek csodáját, és talán tovább gondolják a történetet, ami a képek készültekor, egy drámaian változó világban, koránt sem volt tiszta és egyértelmű. “Kétszázötvenedre kettő-nyolc” – az expoziciós időre és a blendenyílásra utaló cím jelzi, hogy a fotók, legalább is a többség, nem a digitális világ termései. Akkor készültek, amikor még spórolni kellett a filmmel, fontos volt, hogy egyetlen kockán rögzítsék a lényeget megmutató tökéletes pillanatot, legyen a helyszín sportpálya, elnöki rezidencia, vagy éppen egy baleseti műtő. Éles szemre, reflexre, megfontoltságra és előrelátásra egyformán szükség volt, persze a szerencsére is, és hogy összejött-e mindez a fotósnak azt döntsék el az albumot lapozva.

A Capa Központ által alapított Fotóriporteri Életműdíjat 2020-ban Rédei Ferenc kapta. „Rédei Ferenc – nyugodtan mondhatjuk – egy élő legenda, aki nélkül ma nem lenne ugyanaz a fotóriporteri szakma. Sokunknak már a „fotóriporter” szóról is ő jut az eszébe. Két kiváló generációt nevelt fel, a most aktív fotóriporterek közül nagyon sokat állított a pályára, és ők a mai napig számíthatnak rá. Az általa vezetett fotórovatok – Népszabadság, Népszava – meghatározóak voltak a szakmában. Kevesen tudják és értik nála jobban, hogy mit is jelent fotóriporternek lenni. Művelőjeként a klasszikus fotóriporteri vonalat képviselte. Rendkívüli közösségteremtő képessége és értékteremtő munkája emelte a mai szintre a magyar fotóriporteri munkát”– indokolta a döntést a kuratórium.