Vajda Lívia színpompás művészete önálló szimbólumokat, mítoszokat teremtett. Az álmok, víziók, melyek az olykor zord valóság ellenében jöttek létre, a színek prizmáján átszűrve jelennek meg a vásznakon. Képeit kosztümös, álmokban felsejlő, bájos alakok, furcsa tollas-boás fejfedőket, régmúlt idők csipke gallérait, magas cilindereket viselő „naconxipan-i” alakok népesítik be. Dívák, táncosnők, naiv lelkű édes-bús merengő hölgyek, maszkjukat levetett szomorú komédiások jelmezes felvonulását, forgatagát követhetjük nyomon. A világ zajos zűrzavara a képtérbe ugyan befurakszik, de azon felülemelkedve, attól elkülönülve jelenik meg a képek középpontjában az álmodozó, távoli világokba révedő, tisztaságot sugárzó nőalak. A meztelenség Vajda Lívia képein sohasem provokatív, vagy erotikus színezetű, csupán a kiemelt alak romlatlanságát, szépségét hivatott hangsúlyozni.

A színek lüktető ritmusa, és a képekben rejlő zeneiség elevenné teszik az alkotásokat és a mozgás illúzióját keltik a képfelületen. Az olykor kubizmusba hajló, élénk színmezőkből felépített kompozíciók távolról színes mozaikokat, kollázsokat idéznek. Vajda Lívia festőkéssel és ecsettel egyaránt dolgozik, e két technikai eljárás együttes alkalmazása teszi képeinek faktúráját plasztikussá.

Vajda Lívia művészet iránti vágya gyermekkorából sarjad, a műpártoló textilkereskedő édesapa a családi otthonban gyakran vendégül látott művészeket, akiknek szabad szelleme, műveltsége, világlátása nagy hatással volt formálódó személyiségére. A család felismerve a fiatal lány rajzkészségét Budapestre küldte divatrajzot tanulni az Atelier-iskolába. Tanulmányait félbeszakították a háborús események, a deportáltak első csoportjával Auschwitzba került. A háború után hosszas betegségeket és pszichés traumákat leküzdve Franciaországban kezdett új életet. Eleinte a létfenntartásért küzdve nem szentelhetett időt a művészetre, de később a benne szunnyadó alkotóvágy a nehéz körülmények ellenére is felszínre tört. A haláltáborban átélt borzalmak nyomása alól elmondása szerint a festészet szabadította fel.

A kezdeti években Gáll Ferenc Párizsban élő kolozsvári származású művész baráti útmutatásai erősítették meg művészi hivatástudatát. Szakmai mentoraként értékes tanácsokkal látta el, felhívta figyelmét a színek ritmusának fontosságára, valamint a kép középpontjának hangsúlyozására. Művészetét mind Belgiumban, mind Franciaországban nagyra becsülik, több mint félszáz egyéni és csoportos tárlaton mutatkozott be ezidáig. 1963-ban a Salon des Indépendant-on, valamint a párizsi Galerie Chassaing-ben szerepelt. E két bemutatkozást követően rendszeres egyéni kiállító volt Brüsszelben, Antwerpenben, Párizsban és Genfben. Csoportos tárlatokon New Yorkban és Sydney-ben is részt vett. 1996-ban portréfilm keretében ismerhette meg a nagyközönség, melyet Elie Rabinovitch belga rendező készített róla.

Habár Magyarországon hosszú időn át ismeretlenül csengett a neve, kötődése a szülőföldhöz mindvégig kitörölhetetlennek bizonyult, ezt juttatja kifejezésre művészetében a magyar népművészetet megidéző színvilága, valamint a magyar tájak emlékezetből történő megörökítése. Művészetének szimbólumteremtő ereje Gulácsyt és Chagallt idézi, koloritja a fauveokkal kel versenyre. Jelképes értelmű alkotásai tág teret engednek a befogadó fantáziájának. Az élet árnyoldalai, az átélt borzalmak ugyan nem hagyták nyomtalanul művészetét, ezek egy-egy háttérbe szorított torz férfi arcon időnként visszaköszönnek, de nem ezek dominálnak, hanem a harmóniavágy, az életigenlő derű, melyet leghűebben a színek élénk dinamikája fejez ki.