Fehér László, a fotorealizmus fontos mestere, 1953-ban született Székesfehérváron. 1971-76 között végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, mesterei Szentiványi Lajos és Kokas Ignác voltak.

A 1970-es évek elején művei még szociografikus témával készültek, például az Aluljáró I (1975) és az Aluljáró II (1978) és Földalatti (1976) című képsorozatokon a nagyváros sivárságát és az emberek elidegenedését ábrázolta.

Az 1980-as évek elejétől Fehér zsidó identitása is hangsúlyt kap, használati tárgyak, és vallási kegytárgyak megjelenítésével. Ezek a művek egyszersmind metaforákként működnek- a kisült maceszlapok közelképe a Tórát idézi.

1983-85 között némileg eltávolodik hiperrealizmustól. Stilizált tájképein a vörös, fehér, fekete és az okker az uralkodó színek. 1986-os római ösztöndíja hatással volt művészetére, a formák grandiózusokká, a színek teltebbekké váltak. 1988-ban azonban a színvilágát radikálisan leszűkítette a sárgára, feketére és fehérre. A képet a sárga szín uralja, ebbe kerülnek bele fekete építészeti elemek, valamint egy-egy fehér, csak kontúrral jelölt alak. Ebben az időszakban volt egy rövid rózsaszín periódusa is, mely mindössze néhány műalkotásból állt (A szobor alatt I-II., Zászlóvivő, Fiú posztamensen)- karrierjében szinte csak ezek hordoznak konkrét politikai tartalmat.

A kilencvenes években csak a fekete és fehér árnyalatait alkalmazta, képeinek magányos alakjai azonban nem minden esetben keltenek egzisztencialista hatást, a kompozíciós sajátosságok olykor a figurák élénkségét, játékosságát eredményezik.

A kilencvenes évek végén és a kétezres években ismét megjelenik művein a fotorealizmus, mely gyakran szerepel együtt a kontúrfigurákkal és az építészeti alakzatokkal. Több portrét is készített családjáról, barátairól és művésztársairól. A képek felfokozott vörösei és sárgái éles kontrasztban áll a háttér feketeségével.

A művész 1993-ban Munkácsy-díjat, 2000-ben pedig Kossuth-díjat kapott. Műveit magyar és külföldi magán- és közgyűjtemények őrzik.